Fellegek, angyalok, ívek,
hólti fehérek a rímek.
Dalra ha kelne csak egy bárd!
Lépteden áll meg az en garde.
Múzsa, kezembe a lantot!
Zengnek az ősi harangok,
kondul a völgy, a kanális,
égi, de néha banális.
Végre, Apollo, a pátosz
társul a hű muzsikához.
Ajkamon isteni fény ül,
zord koponyám beleszédül.
Szellem. A lépte csikordul.
Vánkos. A könnye kicsordul.
Lassan elalszik az álom,
hinti porát a határon.
Ébred az alkony az úton,
penget a hajnali húron,
olvad a láng, elenyészik,
isteni szikra, mi fénylik.
Írhat az Úrhoz a költő,
szúrja a tinta, a töltő,
csordul a lélek a vérbe,
mozdul a kő a szivébe.
Van, ki ragadja a pennát,
égisze vési a fejfát.
Nékem a föld, mi nyugosztal.
Félre a kontrariposzttal!
Mustvörösen belefészkel,
mégis ütés-kitöréssel
ömlik a lélek a borból,
dallam a néma torokból.
Bús soraim leborítom,
reszket a toll a papíron,
új zene sarjad a páston,
őrzi a régi magányom.
