nem táj
csak ami volt maradt minden így
hegyek völgyek – a ráncaim vidéke
egy névtelen kutya lecincálta az élő madár csontjáról a húst
én köptem a lábad elé ezeket az arcokat
összeragadtak a tollaik
egyetlen masszává lettek
alaktalanná
még néhány autó elrobog és vége
szétporlad
beomlik a gerincalagút
nem jutok haza
pusztán stílusgyakorlat
hiszen megfogom az asztalom sarkát
az utolsó pillanatban visszarántom magam
majd újabb lényeket hordok a másik világból
köveket gazokat két sáros kezemben
megszidsz érte
kisgyerek vagyok
kiárad belőlem
az étel
a sör
a vízelvezető árok tele lesz a maradványaimmal
ágyba fektetsz
csecsemő vagyok
valamennyi arcom rád tekint
csontjaim elengedik egymást
kimásznak az ízületi tokból
védj meg
