Vér-agy gát

Figyeld a hangot! Tövénél ragadd a szót!
A falra írt sorok verslábait!
Az inakon hegedülj! Morfint a halottnak!
Összevarrni többé nem lehet.
Leheletfinoman, lehengerlően hiába-rímeket!
Aki így mekeg, annak azt! Ha neki az,
ami nekünk vigasz!
Feje alá párnát, nyaka köré hurkot,
s mint akibe villám sújtott,
a nyelvét úgy nyomni le
a torka mélyibe!
És annál is lentebb ásni!
Sírjába egy villanásnyi
lapát-
csapást!
De még jobb ha kapást, vagy kaszást!
Szegény tömbházlakos vajon mit tehet?
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?
Kezdve ott, hogy megláttam a firkálmányokat,
s tiszta szívvel hánytattam a szomszéd srácokat.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Legyen elég. Jó barát a réz-szulfát.
Torkotokba mérget, gyomrotokba férget,
ami a belekből a szemetekig lépked!
S mert biztosan mosolyt fakaszt,
‑ míg végleg oda nem ragaszt ‑
hát kapjátok be! Azt! Ha nekünk az,
ami nektek melasz!

Szerettem volna elkaparni.
Szeretted volna kikotorni.
Összefogtunk hát a földhordás ügyén.

Ez egy vers.

Fekete a hó.

Varjak.

Gyújts lámpást nekik!

Cigarettával vésem a neved.

A csillagok összekaristolják.

Hová tart a füst?

ISmereTlEN

minek lába van nem áll meg többé
lengve lobogva lóg
minek karja van nem nyújtja többé
húsból valók
mind a bércek
húsfalók
és csont lidércek
előbújunk végül némán
lila ködből ‑ mint a vénám ‑
lila színű mocsár felett
olyan szürkén ahogy alatt
nem is haladt el is maradt
lila színű mocsár felett
megannyi rím kettérepedt
olyanná mint amilyenné
lábatlanná megtörötté
nem áll többé
házat verünk
lába nem lesz
csak szekerünk

hányszor mondtam magamnak
hányszor kiabáltam
ordítottam
‑ cilinder kopogott –
nem szabad arra menni
nem szabad arra menni
nem szabad arra lépéseket tenni
felmászni
felnézni az égre
hóesésben

megforog
egészen pontosan kilencven fokban a Hold 
a fény
ezek a pasztellszínek mindig megbabonáznak

valaki leönti a házát éggel
kékkel összefröcsköli
pedig nem kékek
nem szürkék nem fehérek

mintha csak megkarcolták volna

a sarkait karmoltam

szaggattam
és ordítottam egyre
hogy nem és nem és nem és nem lehet
végül mégis előbújtak
a piripiri vakolatgyermekek
apró leánykák olajos szoknyában
élethosszan táncoltam velük
puffadt arcú mézeskalácsbábok
édes kis kezük
szorongattam
hálát adtam
összekulcsolgattam
a felhőket néztem hogy miért a hála

A felhőket kérdem: Miért a kéz,
mely újra s újra megszorongat,
mely kipingál, elenged,
megfest valamilyennek?

Miért a kéz? 
Miért a szem? Miért a Nap?

már félúton jártam a Hold felé
ekkor egy Vojpik rámüvöltött
hirtelen visszazuhantam
át a padlás padlózat-fedelén
kettétört alattam a lóca
kettéhullt a festék 
a szénaboglya
beütöttem a farkcsontomat
és nagyon fájt

nem szabad arra menni
nem szabad arra menni
nem szabad arra lépéseket tenni
felmászni
felnézni az égre
hóesésben

amikor megnyílt a föld,
rád gondoltam,
rád, aki szerteszakadsz
a hétvégi kocsma után,
gondoltam még a magas C-re is,
amikor kiguggoltak az ablakok
az ablakréseken.

tudod,
az a vers nem azt jelentette…
kerek-perec macskakaparás
élénk fürge színek vannak
felveszem a szebbik csizmám
berúgom a kiskaput
összezártad magadat velem

egykor köd volt a gödör alján
állatfigurákat eregettünk
füstöt és békét
de Básztet kapaszkodott
ott ül a garázs sarkában
ma is
ahol a mécses
kis virágok nyílnak belőle
olvadt műanyag
kis piramisok
emberek másznak azokban
emberek

visszarúgják őket
visszazuhannak
hogy ó homok!
hogy ó te talpaláeső
kőízű homok!
add meg nekünk 
az otthoni hit bizodalmát
ó száraz-száraz
macskaalom!

Mindig szerettem
volna ha, de te mindig
úgy akartad, hogy.

Vastag szalonnák,
sült kolbász: egyszer élünk...
aztán gurulunk.

Fellegek, angyalok, ívek,
hólti fehérek a rímek.
Dalra ha kelne csak egy bárd!
Lépteden áll meg az en garde.

Múzsa, kezembe a lantot!
Zengnek az ősi harangok,
kondul a völgy, a kanális,
égi, de néha banális.

Végre, Apollo, a pátosz
társul a hű muzsikához.
Ajkamon isteni fény ül,
zord koponyám beleszédül.

Szellem. A lépte csikordul.
Vánkos. A könnye kicsordul.
Lassan elalszik az álom,
hinti porát a határon.

Ébred az alkony az úton,
penget a hajnali húron,
olvad a láng, elenyészik,
isteni szikra, mi fénylik.

Írhat az Úrhoz a költő,
szúrja a tinta, a töltő,
csordul a lélek a vérbe,
mozdul a kő a szivébe.

Van, ki ragadja a pennát,
égisze vési a fejfát.
Nékem a föld, mi nyugosztal.
Félre a kontrariposzttal!

Mustvörösen belefészkel,
mégis ütés-kitöréssel
ömlik a lélek a borból,
dallam a néma torokból.

Bús soraim leborítom,
reszket a toll a papíron,
új zene sarjad a páston,
őrzi a régi magányom.

Ne félj! Szerzek majd drótot, lakatot,
megfoltozgatjuk szépen, csendesen.
Rózsa illata mossa a habot,
így libbenünk az ágyba, kedvesem.
Vernyákol a Macska, ölti karmait:
rózsaillatú koponyák dalát.
Kénköves csontokkal Isten ajkain
- mint koromszín Pegazus - nyargal át.
Most angyalokat látsz és hunyt derűt,
szemedbe zárt, leoltott lámpafényt.
Megfoltozgatjuk vidám-keserűn
a húsból sarjadt, véres veteményt.

Macskaéneket, kénköves szagot,
ne félj, szerzek majd drótot, lakatot!